Vallomás: a darab, amit egyetlen színész játszik, egyedül neked – vállalod?
Ha színházi élmény alatt eddig csak azt értetted, hogy csinosan tapsolsz, miután külső szemlélőként végignézel egy történetet, ami többé-kevésbé megérint, akkor itt az ideje, hogy leereszd a lefolyón a hiedelemrendszered, ugyanis lehet ezt nagyon máshogy is.
A Scallabouche Színház Vallomás//Confession című monodrámája valahol ott kezdődik, ahol véget ér a komfortzónád: belépsz egy szobába, ahol harminc percen át csak te vagy és egy színész, aki egyedül neked játszik. Gyakorlatilag lövésed sincs arról, mi is fog történni.
Némi késésben voltam, a tájékozódási képességem pedig hírhedt, szóval mérgezett egérként rohangáltam fel-alá a Jurányi Inkubátorházban, míg bele nem ütköztem Grétába, a produkció asszisztensébe, aki biztosított róla, hogy a legjobb helyen vagyok. Pár perccel később egy kanapéra telepedve meredtem az ajtóra, amin nemsokára be kellett lépnem, hogy átéljem a Vallomást.
Már majdnem elbambultam, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és egy vékony, barna hajú lány robogott ki rajta. Kissé feldúltnak tűnt. Ettől kezdtem igen kényelmetlenül érezni magam, és egyre vadabb tippjeim lettek arról, mi vár rám odabent.
Mikor ismét kinyílt az ajtó, beléptem, és elővettem azt a tulajdonságom, hogy adott esetben százhúszas pulzussal is tudok rém határozottnak tűnni, vagy legalábbis ezt hiszem magamról. Egy sötét szobában találtam magam, a közepén egy fehér asztal és két fehér szék várt, na és a színész, Alexis Latham.
Szorongásból előremenekülve odarobogtam, mintha már ismertük volna egymást, és odaböktem egy “Régen láttalak”-ot, majd közöltem, hogy nem veszem le a kabátom, mert belülről fázom. Aztán leültem a székre, Alexissel szemben.
És máris egy olyan dilemmánál találtam magam, ahol épp az életben mostanában. Túl sok vagyok vagy túl kevés? Az aktívabb nyitásom után úgy éreztem, ez így sok, végül is én vagyok a néző. Amikor visszahúzódtam, akkor pedig kevésnek éreztem magam, hiszen valahol játszani jöttem. Fáradhatatlanul keresem a jó öreg arany középutat.
Azzal együtt, hogy a szokatlan szituációban kissé sebezhetőnek éreztem magam, volt ebben az egészben valami rém izgalmas. Az, ha egy idegennel beszélgetsz a nem létező közös életetekről, azért elég sok kérdést felvet. Mennyire válhat ismerőssé egy idegen történet attól, hogy a saját sémáim, érzéseim és koncepcióim szűrőjén keresztül élem át? Mit lát bennem elsőre egy másik ember? Mennyire tudok magamon túllátni? Szereplője vagy nézője vagyok a saját életemnek, vagy esetleg önmagam? A színházi élmény mellett intravénásan, nagy dózisban csöpögött az ereimbe a pszichológia.
Nem akarom túlzottan szétspoilerezni a darabot, így magáról a történetről csak annyit írok, hogy az ügynökmúlt fonódik össze benne egy szerelmi szállal. A monodráma központi kérdése pedig a megbocsátás, amiben eléggé elvéreztem. Mikor Alexis végül megkérdezte, meg tudom-e bocsátani, ami történt, valami ilyesmi hagyta el a számat:
“Mit szeretnél? Mondjak ki egy szót, hogy jobban tudjál aludni?”
Majd elköszöntünk, és kiléptem a szobából, de a történt jött velem. Sokkolt a tükör, amibe belenéztem. Most annyira nehéz lett volna megbocsátani? Ha legközelebb, az életben felteszi valaki ezt a kérdést, mit fogok neki mondani? Azt hiszem, a Vallomás némileg abba az irányba lökte a dolgot, hogy egy következő helyzetben talán majd csak ennyit bökök oda:
“Persze”.